Ami azt illeti, kétszer bepánikoltam. Először akkor, amikor nem mertem tovább menni, mert rossz volt az út, gyanús, és nem láttam semmit. Kinyitva a kocsiajtót, vízesés hangját hallottuk, de nem láttunk semmit, csak hallottuk, hogy mellettünk van, egész közel.
Szerencsére nálam volt egy elég jó zseblámpa, olyan fekurblizható fajta, azzal benéztük a terepet. Egy híd előtt álltam le a kocsival, és mivelhogy hátra nem láttam, -gyakorlatilag egy sávon lehetett járni, tehát megfordulni sem tudtam volna, mentem előre.
Másodszor akkor pánikoltam be, amikor még rosszabb lett az út; nálunk kb. a fakitermelő munkások járnak ilyen utakon, de ők sem városi szép Toyotával. Az a tény, hogy még 14 km-t kell megtennem ilyen és ettől rosszabb úton, elbizonytalanított. Mert nagyon meredek is volt, gyakorlatilag kilométreken át egyes sebességgel tudtam csak jönni, és még így is hajtű kanyarokkal volt tele az út.
Próbáltuk elérni Rebit, nem ment, nem volt kapcsolat. És közben a GPS jel is megszünt. Hiába volt valamicske pénz a telefonunkon, nem működött.
Bori végül hívta a 112-t, ők hívták a rendőrséget, és végül is ők teremtettek kapcsolatot Rebivel.
A rendőr próbált velem angolul beszélni, amikor meghallotta, hogy nem vagyok német, de mondtam neki, hogy németül jobban beszélek, mint angolul. Azért ebben a dologban büszke vagyok magamra, hogy németül tudtam beszélni, elmondani a problémámat, és megérteni a svájci rendőrt.
Lassan elmúlt a pánik, kiterveltem, hogy hogyan fogok visszafordulni, Bori segített.
Szerencsére ott hely is volt. Lefele már könnyebb volt, persze, mert legalább a motor nem zúgott, hanem lassan le tudtunk ereszkedni.
Bori megtalálta nekem a jó utat, úgyhogy betonozott hajtűkanyarokat véve végül is célhoz értünk.
Mindenki jót szórakozott rajtam...
