Nem is tudom, mikor kezdtem kötni ezt a kardigánt. Lehet, meg van már négy éve is... 
Tegnap végre elkészültem vele... 

Így hívják az együttest, akinek a koncertjén voltunk vasárnap.
Öt  ember, öt országból. Az énekesnő magyar, a prímás egy máramarosi srác, gitáron egy tübingeni sváb ember játszik, nagybőgőn egy szlovák, és egy orosz tangóharmónikázik. 
Balkáni dalokat játszottak, kicsit saját stílusban. És jól állt a stílus; egyértelmű volt, hogy annyira uralják a zenét és a hangszereket, hogy megengedhetik maguknak a játszadozást. 
A közönség állva tapsolt! 

Ha már úgyis valaki frau Boronyeze-nek hívott... gondoltam, kipróbálom ezt a receptet, de "beolaszosítok" én is. :) 

Amúgy nagyon nehezen mondják ki a nevemet. :) 

Hozzávalók: 

(Németországban kaphatók)

A kenyérsütő forma aljára: 

kis olívaolaj kb. 1 evőkanálnyi (Én ma valami más olajat használtam, de teljesen jó az olívaolaj .)

1 kávéskanál só

70 ml tej

180 ml víz

Egy tálban összekeverjük: 

200 gr Ciabatta liszt

kb. 170 gr. teljes kiőrlésű tönkölyliszt

egy csomag szárított élesztő,

egy evőkanál szárított oregano 

A kenyérsütőgép dagasztó funkcióját használjuk.

A vajkrémhez: 

120 gr vaj, megolvasztva

egy gerezd fokhagyma

egy evőkanál szárított petrezselyem

egy kiskanálnyi olasz fűszerkeverék (a fotón látható)

És még egy kis parmezán, megszórni a tésztát. 

Amikor megkelt a tészta, kinyújtjuk, lehetőleg négyzet alakúra. 

Bekenjük a vajkrémmel, megszórjuk a parmezánnal. 

Feltekerjük, mint a pizzát, majd kb. 3 cm széles szeletekre vágjuk. 

Egy gyümölcskenyérformát kibélelünk sütőpapírral, majd beletesszük a kis tekercseket. Ahogy jön, egymásra... A rétegek közé is kenünk a vajkrémből.

Ha kész, fél órát kelesztjük meleg helyen, majd a sütőbe toljuk és 175 fokon, kb. 20 percig sütjük. 

10 perc sütés után a maradék vajkrémet is ráönthetjük a tésztára. 

                                      

Nagyon-nagyon finom! 

Mi egyszerűen csak paradicsomot ettünk mellé. hisz annyira ízletes a vajtól, hogy nem kívánkozik mellé semmi. 

Hozzávalók: 

Leveles saláta, ami van. Lehet vegyes is, előre megmosott... 
2 szelet nem friss kenyér
2 gerezd fokhagyma
100 gr majonéz
30 gr balzsamecet
1/2 kiskanál olasz fűszerkeverék
1/2 kiskanál petrezselyem
1 teáskanál citromlé
1 vagy 2 kiskanál cukor
Sok kicsi paradicsom (kb. 7db ) 
1 kis lilahagyma, karikákra vágva
Kb. 8 db olívabogyó
30 gr parmezán reszelve

1, a kenyeret apró kockára vágjuk és vajon megpirítjuk, majd elzárjuk a tüzet és hozzáadjuk az olasz fűszerkeveréket.

2, Elkészítjük a szószt: egy kis tálban összekeverjük a majonézt a fokhagymával, citromlével, cukorral, fűszerekkel. 

Egy nagy tálba öntjük a saláta leveleket, a megpirított kenyérkockákat, olívabogyót, paradicsomot. 
Tálaláskor öntünk a tetejére a majonézes öntetből. 

Ez magában is klassz étel.
Mi ma lazaccal ettük és krumplipürével. 

Mivelhogy kb. 1000 km-re vagyok attól a helytől ahová anyukám hamvait szétszórtuk, apukám sírját meg nem találnánk már meg... a veszprémi nagyszülőkről nem is beszélve... Létrehoztam ezt a virtuális temetőt, ahol végre egyben láthatom a családomat. Csak felnőtt koromban eszméltem rá, hogy milyen nagy veszteség apa nélkül felnőni.

Amikor nagybetegen feküdt a kórházban, és szorította kezemet... Valamit mondott, de nem tudtam pontosan, hogy mire gondol; nem értettem. Vagy nem akartam érteni. Ettől ideges lett, a keze kis apró rezgésekkel jelezte, hogy valami dolgozik ott bent... Én a sok elkészített kézimunkára gondoltam, a sok szép dologra, ami kikerült a kezei közül. Nem tudott mozogni, dolgozni, élénk lenni, mint nagyon sok más ember. Ezért nagyon sokat ült, kézimunkázott, gondolkozott, meghallgatott másokat, olvasott... Arra gondoltam, hogy minden rendben van, a keze-agya még dolgozik, még ha nem is tud felkelni.
Ám ez önámítás volt csupán.... akkor fogtam a kezét utoljára. 

Ezt a sztorit már leírtam a másik blogomon, évekkel ezelőtt, csakhogy nem találom.
De mivelhogy újra és újra felbukkan a téma, leírom megint. Mert amúgy már elfelejtettem volna...
Egyszer, régen kerdeztem a férjemet arról, hogy ha nem leszek már olyan szép és fiatal és kívánatos... fog-e még akkor is szeretni? Azt mondta, hogy igen, mert jó a humorom.
Mire én, a gyanakvó... És ha nem bírok majd beszélni?
A válasz hangnemét nehezen tudom visszaadni, de ... azt mondta: "Ó, az nagyon jó lenne!"